Az európai muszlim populáció folyamatos növekedése vitát váltott ki az európai városokban történő letelepedésük természetéről. Hivatalosan tagadják a „no-go zónák”, vagy a „saría által kontrollált területek” létezését, mégis a városban lakók ezeket a területeket legjobb esetben is csak rossz környéknek hívják, és azt tanácsolják, hogy ne menjenek ezekre a helyekre, mert nem biztonságosak, különösen magányos, lengén öltözött nők számára sötétedés után. Daniel Pipes amerikai kutató, a Middle East Forum alapítója és elnöke tapasztalata azt mutatja, hogy a rendvédelmi szerveknek teljesen más véleményük van az ezen területekre való belépésről, mint a hétköznapi állampolgároknak. Pipes azt a következtetést vonta le, hogy a nem muszlim civilek szabadon mehetnek ezekbe a zónákba, a lakók csak a kormány képviselőit tekintik célpontnak, ezért részleges no-go zónáknak hívta ezeket. Meg kell azért jegyezni, hogy Daniel Pipes mint nyugati öltözködésű férfi, nem szegi meg a saría szabályait, de egy egyedülálló, nyugati stílusban öltözött nő igen.

A mai no-go zónák létezésének és működésének van egy történelmi párhuzama. A keresztény Közel-Kelet és Észak-Afrika iszlám hódításának korai éveiben, a városok és területek vagy katonai győzelemmel kerültek muszlim uralom alá (anvatán), vagy a káfirok (nem-muszlimok) „békés” megadásával (szolhán). A különbség abban állt, hogy amikor egy város megadta magát és a szolh megegyezést aláírták (békeszerződés), annak rendelkezéseit a későbbi muszlim vezetőknek be kellett tartani. Ezért három különböző megközelítést használtak a legyőzött népességre: (a) azok a területek, amelyeket erővel, megegyezés nélkül győztek le (anvatán); (b) az amszár al-muszlimín, arabok által alapított helyőrségek és (c) a legbonyolultabb esetek, ahol a városnak volt egy szolh egyezménye, de idővel a növekvő muszlim népesség megváltoztatta a város jellegét.

Együttélés vagy alávetés?

Az Ibn Abbas által írt hadísz a muszlimokat arra kötelezi, hogy az eredeti szolh egyezményeket tartsák be, de a 8-9. században a helyzet megváltozott és új kérdések merültek fel. Követhetik-e a dimmik (alávetett keresztények és zsidók) az életstílusukat még akkor is, ha egyre nagyobb a muszlimok aránya? Megtarthatják templomaikat, kongathatják-e harangjaikat, eladhatják-e disznaikat és borukat? – vizsgálta Dr. Milka Levy-Rubin, a jeruzsálemi héber egyetem történésze a korabeli kérdéskört. (Levy-Rubin 2011, 63-64) Az eredeti hódítók nem különösebben törődtek a legyőzött káfirok életstílusával. Nem volt meg a megfelelő létszámuk, és inkább a folyamatban levő dzsihádra és befolyásuk kiterjesztésére összpontosítottak. Megalapították a miszr táborokat (többes számban amszár), elkülönülve az alacsonyabb rendű káfiroktól, hogy megőrizzék a morált, megvédjék magukat az ismeretlen környéktől és idegen kultúrától, és hogy felkészüljenek a fosztogatásokra és a további hódításokra. Nem volt kulturális súrlódás mindaddig, amíg nem volt szélesebb körű interakció a megszálltak és a megszállók között.

Azonban nem kellett sok idő, hogy ezek a súrlódások kialakuljanak. A muszlimok elkezdtek ezekben a dimmi városokban letelepedni, a nem-muszlim kereskedők pedig az amszár körül. Vita alakult ki a hadísz értelmezése körül, hogy mi számít miszr-nek. A vitában győztes értelmezés szerint bármely várost, amelyben jelentős az iszlám népesség, miszr-nek kell tekinteni, ahol a dimmik életét ennek megfelelően kell korlátozni. Al-Shaybani és al-Tabari osztotta ezt a véleményt, és azt vallotta, hogy a dimmiket ki kell űzni az amszárból, mint ahogyan ki lettek űzve Medinából és később Kúfából Ali Ibn Abu Taleb által. Az egyetlen engedmény, amit al-Shaybani adott, hogy a városok peremén új lakóházakat alakíthattak ki. Al-Sarakhsi, a hanafita iskola (a szunnita iszlám egyik ága) egyik tudósa szerint, nem voltak rögzített jogaik és kiváltságaik, és a szolh egyezmény csak addig volt érvényben, ameddig a muszlimok nem voltak túlnyomó többségben a városban. (Levy-Rubin 2011, 65-67)

Közvetlenül a hódítás után, a muszlimok messze voltak attól, hogy többséget, vagy éppen a népesség jelentős arányát alkossák. Azonban ez a 8. században megváltozott. A muszlimok letelepedtek olyan városokban, amelyeket előzőleg csak káfirok laktak, és a szolh egyezmény kikötéseit sértőnek találták. Új szabályozásokat kellett bevezetni, hogy a növekvő muszlim népesség követeléseinek eleget tegyenek. Ezek a változó körülmények okozták a dimmikre vonatkozó jogi keretek egységesítését. (Levy-Rubin 2011, 68) Nyilvánvalóan a három előzőleg említett megközelítésből a leginkább korlátozó érvényesült, és minden muszlim többségű várost miszr-nek tekintettek.

Keresztények és zsidók az iszlám világképben

Az iszlám doktrína engedélyt ad a hitetlenek elleni erőszak alkalmazására, pontosabban az Ahl al-Kitáb, vagyis a könyv népei (keresztények-zsidók) ellen, akik előzőleg már megkapták a szentírást, de eltávolodtak annak „eredeti” lényegétől. Meg kell alázni őket egészen addig, ameddig vagy behódolnak és megfizetik a dzsizja adót vagy áttérnek az iszlámra, vagy meghalnak.

Korán 8:39: „És harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több kisértés, és amíg a vallás egyesegyedül Allahé. Ha azonban abbahagyják, Allah átlátja azt, amit cselekszenek.”

Korán 9:5: „Ha tehát a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről! Ha azonban megbánással fordulnak Allahhoz, elvégzik az istentiszteletet és zakatot fizetnek, akkor hagyjátok őket szabadon az ő útjukon! Allah megbocsátó és kegyes.”

Korán 9:29: „Harcoljatok azok ellen, akik megkapták az Írásokat (zsidók és keresztények), de nem hisznek Allahban vagy a Végső Napban. Ők nem tartják tilosnak, amit Allah és az Ő Küldötte megtiltott. A keresztények és a zsidók nem követik az igazság vallását mindaddig, míg be nem hódolnak, és meg nem fizetik a fejadót [dzsizját], és megalázottá nem válnak.”

Meg kell jegyezni, hogy az iszlám minden más vallás fölött maga hoz ítéletet, ezért nem számít, hogy ki tartja magát kereszténynek, vagy zsidónak. A keresztényeknek például fel kell adniuk vallásuk bizonyos alaptételeit annak érdekében, hogy ne tekintsék őket istenkáromlónak, vagy politeistának. (A Korán a k-f-r szótőt használja rájuk, vagyis káfirként definiálja őket).

Korán 5:17: „Bizony hitetlenek azok, akik azt mondják: „Isten a Messiás Mária fia.””

Korán 5:72: „Hitetlenek azok, akik azt mondják: „Allah a szentháromság közül a harmadik.” De nincs más isten, csak egyetlen isten! Ha nem hagyják abba azt, amit mondanak – bizony a hitetleneket közülük fájdalmas büntetés fogja sújtani! ”

Korán 4-171-172-173: „Ó könyvek emberei! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia csupán Allah küldötte, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és belőle kiáradó szellem. Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben és ne mondjátok azt, hogy: „Szentháromság!” Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen isten. Magasztaltassék! Hogyan is lehetne gyermeke! Övé mindaz, ami az egekben és a földön van. Allah elégséges istápoló! A Messiás büszke arra hogy Allah szolgája legyen, ahogyan a közelálló angyalok is. Akik azonban fennhéjáznak és felfuvalkodnak, azokat fájdalmas büntetéssel bünteti és nem találnak maguknak Allahon kívül sem védelmezőt, sem segítőt.”

Hidzsra – a „szent vándorlás”

A szentírás arra is bátorítja a muszlimokat, hogy Allah szolgálatában vándorútra keljenek.

Korán 16:41: „És akik elvégezték Allahért a hidzsrát, miután jogtalanságot szenvedtek, azoknak már az evilágon szép lakhelyet készítünk. A túlvilági fizetsége azonban nagyobb. Bárcsak tudták volna!”

Az iszlám tanok ezen sorai ugyanabba az irányba mutatnak – a hitetlenség földjére vándorolni, téríteni, és a hitetleneket leigázni. Az eredeti hidzsra célja a jatribi (medinai) muszlim közösség erősítése volt azért, hogy Mohamednek elégséges katonai ereje legyen a mekkaiak legyőzésére. Miután ez a cél megvalósult, a vándorlás már nem volt annyira hangsúlyos egészen a nagy közel-keleti és észak-afrikai dzsihád-hódításig, és az ott korábban elterjedt keresztény, zoroasztriánus, zsidó és más kultúrák kiirtásáig. Ettől a ponttól a hidzsra újra elindult, ezúttal az egyik miszr-be, azaz katonai városba. Az ebből a korszakból származó hadísz verziók tisztán mutatják a migráció és az éppen folytatott dzsihád katonai szükségletei közötti kapcsolatot – mutatja be a korszakot Khalil Athamina, a Ramallahi Birzeit Egyetem történész professzora, aki részletesen írt a korai arab hódításról és a dimmik státuszáról publikációiban. Ezekben az időkben az amszár-ba történő migráció erőteljes volt, és egész törzsek jelentek meg, hogy letelepedjenek a káfirok földjén. A bevándorlóknak (muhadzsirun) el kellett vágniuk minden köteléket a szülőföldjükkel, és teljes mértékben a hódításra kellett összpontosítaniuk (Athamina 1987, 9-10).

A miszr jelentőségét mutatja az iszlám civilizációban, hogy így hívják arabul Egyiptomot, a legnagyobb arab országot. Azon a helyen, ahol a harmadik ilyen miszr tábor épült (Kúfa és Bászra után), ma a legnagyobb arab város, Kairó áll. Ezt a várost a helyiek Miszrnek nevezik.

Migráció és politikai iszlám

Ha az olvasó hasonlóságot vél felfedezni a 7-8. században zajló, keresztény Közel-Kelet és Észak-Afrika iszlám meghódítása és aközött, ami manapság történik, ez nem véletlen egybeesés. A dzsihád és a hidzsra összefügg, és folyamatosan történik amióta Mohamedet Mekkából kiutasították. Csupán az európai nemzetek tudták ezt feltartóztatni a 17. században tudományos és technológiai fölényükkel. Amíg a dzsihádot lándzsákkal, íjakkal és bárdokkal tudták folytatni, ez volt a közismert módja a káfirok megsemmisítésének. Amikor a szemtől-szembeni küzdelem nem túl sikeres, más utakat kell találni ugyanannak a célnak a megvalósításához.

Ma, amikor Európa teljes mértékben elvesztette saját identitását és képtelen beazonosítani a) önmagát, b) ellenségeit, és c) a kettő közötti határvonalat, a dzsihád eszköze ismét a hidzsra. Az identitászavar egy hatalmas szívóhatást hoz létre, amely meghívja az iszlámot ürességébe és tévelygésébe. Ilyen körülmények között a migráció Allah új területi hódításainak a leghatékonyabb módja. Csakúgy, mint a korai középkorban, egyedülálló férfiak nagyszámú és fegyelmezetlen tömege szakad el otthonról csoportokban, hogy az amszárban letelepedjenek. Ennek a hidzsrának a célpontja a mi időnk miszr-e, muszlim gettója, amely az aktuális időszak dzsihádjának végrehajtásához a legkedvezőbb helyre települ. A 7. században ez kiterjedt síkságra helyeződött, ahol az arab könnyűlovasság a leghatékonyabban tudott fellépni a káfir hadseregek ellen. Ma ott találhatók, ahol a modern dzsihád a legeredményesebben kivitelezhető, a nagyvárosok puha célpontjai körül. Ezek a „no-go zónák” hasonló célokkal működnek – megelőzni az alacsonyabb rendű káfirokkal való keveredést, érvényre juttatni a saríát, és előkészülni a jövőbeni támadásokra, hódításokra, mint ahogyan a molenbeek-i támadók is teljes biztonságban tervezték meg a környék elleni tevékenységüket. Őket a helyi lakosok védelmezik és dicsőítik. A miszr lakói számára ők a dzsihád harcosai, akik az Allah szuverenitásán alapuló iszlám világrendért harcolnak. A történelem azt is megtanítja nekünk, hogy a káfir többség felé kinyilvánított viszonylag békés és elnéző magatartás gyorsan semmivé foszlik, amikor a muszlimok és a káfirok számaránya megváltozik. Ez a demográfiai változás néhány évtizeden belül megtörténik. Semmi okunk azt gondolni, hogy a káfirokkal szembeni hozzáállásban ennek nyomán bekövetkező változás eltérő lesz a történelmi példától.

BIBLIOGRAPHY

Athamina, Khalil. 1987. “A’rāb and Muhājirūn in the Environment of Amṣār.” JSTOR. Accessed 04 30, 2016. http://www.jstor.org/stable/1595909?seq=1#page_scan_tab_contents.

Levy-Rubin, Milka. 2011. Non-Muslims in the Early Islamic Empire: From Surrender to Coexistence. New York: Cambridge University Press.

Pipes, Daniel. 2015. danielpipes.org. 12 02. Accessed 04 27, 2016. http://www.danielpipes.org/16322/muslim-no-go-zones-in-europe.

Jelen a cikk a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja magyar kutatójának munkája. A tanulmány angolul is olvasható a Center for the Study of Political Islam blogján (http://cspi-int.blogspot.hu/2016/06/amsar-and-no-go-zones.html?m=1).

A cikk rövidített verziója a Magyar Idők véleményrovatában is olvasható ( http://magyaridok.hu/velemeny/no-go-zonak-europaban-1034215/ ), illetve alapul szolgált a Vehír népvándorlásról szóló cikkéhez is ( http://vehir.hu/cikk/35271-a-dzsihad-eszkoze-a-vandorlas-es-a-muszlim-getto )

Egyre-másra hallani, olvasni olyan áldozathibáztató véleményeket, amelyek szerint a nyugati világnak en bloc kötelessége a harmadik világot támogatni, onnan „menekülteket” befogadni, hiszen a nyugat a gyarmatosítás során ezeket a területeket kizsákmányolta, tehát felelős ezeknek a területeknek a káoszba fulladásáért és elmaradottságáért. Egyesek azt a véleményt is megfogalmazzák, hogy a mostani migrációs hullám és az annak nyomán bekövetkező dzsihád támadások egyfajta jogos büntetés, és a nyugat most visszakapja mindazt a szenvedést, amelyet a gyarmatosítás idején okozott.

Egy kalap alá veszik a volt gyarmatosító, nyugati civilizációjú nemzeteket a gyarmatokkal sosem rendelkezőkkel, azonban nem esik szó azokról a népekről, akik ugyan nem nyugatiak, de történelmük során hatalmas birodalmakat hoztak létre. Ezek a vélemények teljesen légbőlkapottak, és alattomos céljuk a fehér, keresztény európai emberben való bűntudatkeltés, a már így is krónikus etnomazochizmus (lásd Guillaume Faye) minden határon túl való felerősítése, és Európa muszlim tömegek általi megszállásának pszichológiai hadviseléssel történő előkészítése.

Inkább az imperializmus szót fogom használni, mivel ez a gyarmatosítók mellett magába foglalja azokat is, akik nem elsősorban gazdasági előnyök miatt gyarmatosítottak, hanem szárazföldi-bürokratikus birodalmakat hoztak létre. Abból indulunk ki, hogy az imperializmus rossz, és nem megyünk el abba az irányba, mint a Monty Python ment el a Brian életében, az emlékezetes „Mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenetben. Ha az imperializmus rossz, akkor minél tovább tartott, annál rosszabb, és figyelembe vehetjük azt is, hogy a hódítás mennyi kárt okozott kulturálisan, demográfiailag és gazdaságilag.

A modern kori gyarmatosítás a nagy földrajzi felfedezésekkel kezdődött, a 15-16. század fordulóján. Az első gyarmatok az amerikai kontinensen jöttek létre, és itt irtózatos pusztítást hoztak a támadók, valamikori nagy birodalmak hírmondó nélkül tűntek el. Ezek a területek jó háromszáz évig voltak gyarmati sorban, India pedig különböző mértékű nyugati gyarmatosításnak volt kitéve 1502-től 1947-ig. Ezek szerint a legmérgesebbek a nyugati világra most az indiaiak és az amerikai kontinens őslakosai. Azonban nem azt tapasztaljuk, hogy a navajók, vagy a brazil favellák őslakosai szállnának bele repülővel a WTC-be, vagy mészárolnák a spanyolokat, portugálokat európai fővárosaikban. Ugyanígy nem haragos hinduk és a szikhek milliói özönlenek Európába. Megemlíthetjük Hong Kongot és Szingapúrt is (kb. 120-150 év brit gyarmatosítás). Szingapúrban sem ásványkincsek, sem ivóvíz, sem termőföld nem található (a túlnépesedett sivatag szomjazó lakóinak figyelmébe), mégse dühös szingapúriak fejeznek le Londonban brit katonákat bozótvágó késsel, sőt, aki igazán komoly tudást akar, az Szingapúrban jár egyetemre.

Mások éppúgy a dzsihád célpontjainak listáján vannak, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország…

…azonban gyarmatosító múlt miatti bűntudat nehezen kelthető bennük. Ide tartozik pl. az egykori gyarmat India, Nigéria, Kenya és Szudán. Itt persze nem kerülhet elő a gyarmatosítás-kártya, sem a rabszolgatartás, hiszen éppen a feketék szenvedték el a rabszolgasorsot, csak azt nem szokás megemlíteni, hogy a fehérek általi rabszolgatartás az amerikai gyarmatokon messze elmaradt attól – mind időben, mind lélekszámban -, amit a muszlim rabszolgavadászoktól kellett elszenvedniük. A muszlim rabszolgakereskedelem az iszlám dzsiháddal egyidőben kezdődött, és egyes területeken (pl. Mauritánia és Szudán) a mai napig létezik, az atlanti rabszolgakereskedelem a 15. század legvégétől tartott a 19. század közepéig. Tehát a muszlim rabszolgavadászat egy jó ezer évvel lekörözi a fehér ember embertelenségét. Az atlanti rabszolgakereskedelem áldozatainak számát mintegy 12-16 millióra becsülik, a muszlimét közel 30 millióra, vagy akár még sokkal többre is, mivel igazán megbecsülni csak azok számát lehet, akik célba is értek. Míg az atlanti rabszolgakereskedelemben 10% körüli volt az út közbeni veszteség, addig a muszlimok esetében mintegy 80%. Ebben nagy szerepet játszott a kasztrálás gyakorlata is, melynek során az áldozatok legalább 60%-a életét vesztette. A muszlimok nem csak Afrikából hurcoltak el rabszolgákat, hanem Európából is, főleg a Mediterráneumból, a Balkánról, de Magyarországról is. Arról sem esik szó, hogy a világtörténelemben minden civilizáció gyakorolta a rabszolgaságot, de csak egyetlen egy, a nyugati szüntette azt meg önként, súlyos testvérháborúkat vállalva miatta (lásd amerikai polgárháború).

Harmadsorban vegyük azokat a területeket, ahol a nyugati imperializmus akkora károkat okozott, hogy azért most jogosan issza meg Európa a fekete levest. A legnagyobb káosz a Közel-Keleten van, azon belül is főleg Szíriában, és Irakban. Azt is szokták mondani, hogy a közel-keleti népek identitását frusztrálják a nagyhatalmak által önkényesen meghúzott államhatárok. Ha van a világon olyan nép, amelynek a nemzeti identitását súlyosan sértik a nagyhatalmak által önkényesen húzott határok, akkor az a magyar. Mégsem magyar kamionsofőr hajt végig a nizzai parti sétányon, hanem arab, pedig sok magyar szidja a franciákat egy pofa sör mellett a határok miatt.

Lássuk most a Közel-Kelet gyarmatosítását. Az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt eltöltött kb. öt évszázad után (amely imperialista időszakot az imperializmust hibáztatók szemrebbenés nélkül figyelmen kívül hagyják), Szíria francia mandátumterület lett – és nem is igazi gyarmat – Irak pedig brit. Szíria 24 évig szenvedte el ezt a sorsot, Irak pedig tragikusan hosszú 11 esztendőt töltött a brit iga ólomsúlya alatt. Észak-Afrika egy része mintegy 120 évig volt gyarmati sorban (300 évnyi oszmán uralom, kalózkodás és fehérellenes rabszolgavadászat után), az itt okozott kár azonban mégsem mérhető más alávetett területek pusztulásához, mint például a kb. ugyanennyi időt felölelő török hódoltsághoz, amely a magyar lakosságot 4 millióról 1.5 millióra redukálta, és Európa legtermékenyebb földjeit kopár pusztasággá változtatta. Ha most megfelelő empátiával szemlélem a levantei nyugati imperializmus történelmét, akkor egy könnycsepp már majdnem össze is gyűlne a szemem sarkában, de ekkor eszembe jut Szaúd-Arábia és Irán, a két leginkább nyugatellenes, a dzsihádot és iszlamizációt legjobban támogató iszlám állam. Ez a két ország, hasonlóan a szintén problémásnak mondható Afganisztánhoz, olyan szerencsés volt, hogy soha, egyetlen percig sem voltak nyugati civilizációjú országok gyarmatai – ellenben Arábia négyszáz évig állt oszmán elnyomás alatt, Irán pedig élethalálharcot vívott a törökökkel egész középkori-újkori történelme során. Ezek a konfliktusok persze nem szentesíthetnek semmiféle igazságos bosszúvágyat…

Milyen következtetéseket lehet mindebből levonni? Egyrészt a nyugat gyarmatosító múltja nem okolható a feléje az iszlám világból irányuló harag és gyűlölet miatt. Ha az imperializmus lenne a kiváltó ok, akkor egészen más emberek támadnának, egészen más célpontokat. Az igazi ok a doktrína (a Korán és a szunna) által szentesített és megkövetelt dzsihád, az iszlám hit terjesztésére irányuló törekvés, melyhez hozzátartozik a fegyveres erőszak is. A brit, a francia, a kenyai, nigériai, indiai káfir mind egyformán gyűlöletes célpontok, és a magát mindig az elnyomott mártír szerepében pozícionáló iszlám mindig megtalálja a magyarázatot az elpusztításuk szükségességére.

Másrészt az imperializmus mindig csak a nyugati keresztény (káfir) fehér ember vonatkozásában jelenik meg negatív konnotációval, egyébként vagy említésre sem kerül, vagy egyenesen pozitív felhanggal említik meg, mint például az arcpirítóan provokatív “kordobai aranykor” mítosza, amely nyolcszáz évre kivonta a forgalomból a nyugati civilizáció egyik legfontosabb elemét, az Ibériai-félszigetet, iszonyú kulturális és demográfiai csapást okozva. A dzsihád létezéséért tehát egyáltalán nem, jelenkori sikerességéért pedig egyetlen okból felelős a nyugati világ: azért, mert hagyja magát.

A cikk eredeti, rövidített verziója a Magyar Idők Vélemény rovatában jelent meg kutatónk tollából 2016. szeptember 10-én.

Bár Franciaországban a burka nyilvános viselése 2011 óta jogszabályt sért és ezt a törvényt a strasbourgi emberjogi bíróság is jóváhagyta a társadalmi kohézió megőrzése érdekében – egy másik ruhadarab a burkini strandviselet ügyében, az alapvető emberi jogokra hivatkozva, egy francia közigazgatási bíróság a viselés joga mellett állt ki.

A burkavita politikai iszlám ideológiai kérdéseiről és egy új nézőpont: a fátyolviselés káfirokra, nem-muszlimokra gyakorolt politikai következményeiről beszélgetett az m1 Ma reggel műsorában a Politikai Iszlám Tanulmányok Központjának képviselője.

Riport a 7:10 perctől: Burkini visselet újra használható a muszlimok körében – A videó megtekintéséhez kattints a linkre

A fátyol viselésének szükségessége és az eltakarás mértéke vitatott a muszlim jogtudósok és muszlimák körében, erre szemléletes példa a testet és arcot fedő iszlám öltözékek sokasága a burkától a hidzsábig.

Amit a nem muszlimok számára fontos lehet tudni a témában az nem a vallási oldal, hanem a fátyol viselésének politikai következményei, vagyis hogyan hat azok életére a fátyol, akik nem viselik, legyenek ők akár az iszlám reformjáért küzdő muszlim nők, akár nem-muszlimok. Ezek a politikai következmények sarkallják a jogalkotókat a tiltásra is.

A politikai iszlám szimbóluma a muszlimok számára

A fejkendő azt szimbolizálja, hogy viselője aláveti magát a saría (iszlám jogrend) törvényeinek. Egyúttal azt is jelzi, viselője muszlim, vagyis különbözik attól, aki hitetlen, vagyis káfir. Káfirnak (magyarul irodalmiasan gyaur kutyának) lenni pedig nem kellemes dolog az iszlám elvei alatt. A szó jelentése az “igazság elfedője, Allah irgalmának elhárítója”.

A Korán 64%-a, a Mohamed életét tárgyaló szíra 81%-a és a hadíszok 37%-a szól a káfírokról, részletes útmutatás van arra vonatkozóan mit lehet megtenni és mit nem egy káfirral. Ez pedig az olyan enyhe útmutatásoktól kezdődően, hogy egy muszlimnak sohasem lehet barátja egy káfir, vagy hogy egy káfír kigúnyolható, becsapható az egészen olyan végletekig, hogy rabszolgasorba hajtható, gyűlölhető és megölhető – széles irodalma van a témának az iszlám alapműveiben.

Történelmileg pedig tudjuk, hogy Mohamed hadvezérként és politikai vezetőként ért el olyan sikereket az iszlám terjesztésében, amit mekkai időszakában szónokként sose tudott megvalósítani. Ilyen módon vált a dzsihád 1400 éven át a politikai iszlám egyik eszközévé, arra az alapelvre építve, hogy egy nem-muszlimmal bármi megtehető.

Jogos és vallásos

Jogalkotói szempontból fontos tudni, miért nem sérti a szabad vallásgyakorlás jogát a burka tiltása: az iszlám nem írja elő egyértelműen a fátyol kötelező viselését és a “darura” iszlám koncepciója alapján a vallás megengedő az olyan helyzetekkel szemben, amikor egy muszlim olyan tevékenységben vesz részt, amit a saría megtilt. A darura azt jelenti, hogy a muszlim megteheti azt, ami általában tilos, és elkerülheti annak végrehajtását, ami elő van írva, hogyha a körülmények ezt diktálják.

Jó példa erre a 98%-ban muszlim többségű Törökországban két évvel ezelőttig érvényben lévő fejkendő-viselés tilalma a közintézményekben. (Bár az is igaz, a darura csak átmeneti és arra az ideiglenes időszakra vonatkozik, amíg nem vezetik be a saría törvénykezést az adott területen – a török kormányzó párt, AKP, iszlám konzervativizmust támogató politikája is így vezetett a fejkendő engedélyezéséhez az eddig szekulárisnak tartott országban.)

Egyenlő, ha erkölcsös

A fátyolviselés (vallási indokoltságától függetlenül) azt a politikai elvet képviseli, hogy nincs egyenlőség muszlim és káfir között, nincs egyenlőség egy fátylat viselő muszlim, erkölcsös, tiszta nő és a fátylat nem viselő “többi nő” között. “Többi nő”, legyen akár muszlim, akár nem muszlim, káfirként egyistenhívő keresztény vagy zsidó, vagy többistenhívő, ateista vagy humanista. Ha pedig az erkölcsnek ilyetén alacsonyabb szintjén áll egy nő, az nem megbecsült egy muszlim férfi által és ennek politikai, társadalmi következményei könnyen észrevehetők.

Az európai társadalmak minden ember egyenlőségét hangsúlyozó alapelveinek ellentmondanak az ilyen megkülönböztetések, legyen akár vallási akár politikai oka, amennyiben káfírként mi a “többiek” kategóriába tartozunk, akkor a fátyol azt az üzenetet küldi számunkra, hogy mi különbözünk, hitetlenek, káfirok vagyunk, s a Koránból tudjuk, hogy Allah gyűlöli a káfirokat, így válhat könnyedén a politikai iszlám gyűlöletkeltő eszközévé egyetlen ruhadarab.

Az arc elfedésének szükségessége vitatott a muszlim vallástudósok és muszlimák körében, Európában pedig bizalmatlanságot és szegregrációt szül a szokatlan burka viselete. Amikor a fátyol a politikai iszlám ideológia szimbólumaként jelenik meg, tudatosan elválasztást hoz létre a muszlimok és a nem muszlim hitetlenek (káfirok) között. Egy káfir nő, pedig “becstelen öltözete” miatt, akár meg is erőszakolható vagy megölhető. Az m1 Ma reggel műsorában a burkini és burka viselés betiltása volt a téma, a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja kutatójával beszélgetett a műsorvezető.

Vita: burka és burkini – A videó megtekintéséhez kattintson a képre

Az iszlámot a Koránon és Mohamed életén keresztül ismerhetjük meg. Találunk a Koránban több olyan idézetet is, amely a nők szépségének elfedését írja elő: leggyakrabban a 33. szúra 59-es ájáját idézik, ebben az eltakarás céljából használt ruhadarabra utaló eredeti arab szó a “dzsabba” vitatott jelentést takar, hiszen általánosan az arabok gyakorta viselt köpenyére használják ezt a szót. Az pedig a nyaknál zárul és a testet-mellet fedi nem az arcot.

Egy másik ája a Korán 33:53-as verse a hidzsábot említi. A 33:53-as vers arra az időszakra tehető, amikor Mohamed már elhagyta Mekkát és Medinában élt feleségeivel, ahol egy esküvő alkalmával éjszakára a házában maradtak a vendégek. Az adott alkalomra vonatkozó etikett szabályai alapján arra kérte vendégeit, hogyha kérdéssel fordulnának a ház asszonyaihoz, akkor azt a válaszfalon/függönyön keresztül tegyék. Egy másik hadísz, történet Mohamed életéből, arról szól, hogy a Próféta saját muszlimáit kárhoztatta áttetsző ruhájuk és fedetlen fejük miatt: „Az én vallási közösségemből két csoport a Pokolban lesz, akit még nem láttam: az egyik, melynél ökörfarokhoz hasonló korbácsok vannak és azzal verik a népet, a másik a nők, akik felöltözve is meztelenek és a fejük olyan, mint a teve púpja.”

A 7. században eredeztetett irányelvek alkalmazhatósága a 21. században azonban komoly kihívás elé állítja az iszlám közösséget. Etimológiailag és történetileg is igen gazdag témakörről beszélünk, amikor a fejkendők milyenségét (hijab, niqab, burka, jilbab és még több száz szó van rá) vizsgáljuk. A vallási előírások megvitatása azonban nem tisztje a nem muszlimoknak, ez a hívők és imámok feladata. Azonban tény: vallási szempontból nem egyértelműen igazolható az arc elfedésének szükségessége, így az sem állítható, hogy a burka viselésének tiltása vallásszabadságot sértene.

A burka a muszlim nők felfogásában

Muszlim nők körében gyakori az a tradicionális felfogás, hogy a kendőt viselő muszlim nő, ezáltal tesz vallomást önmagáról a nyilvánosság előtt, mert bárki, aki látja őt, tudni fogja, hogy muszlim és erkölcsi tartása van. Így a fejkendővel deklarálja, hogy ő egy szemérmes, erkölcsös, tiszta nő, aki a legkisebb mértékben sem akarja a férfiak figyelmét felkelteni. Tehát aki nem viseli a fejkendőt, az bizonyosan káfir és mindennek az ellenkezője igaz rá, vagyis magára vessen, ha például megerőszakolják. Ez a szemléletmód nem elfogadott az európai társadalmakban és azt az alapvető emberi jogot sérti miszerint mindenki egyenlő, vallási hovatartozástól függetlenül.

Ismert történet Egyiptomból, hogy 1919-ben amikor szavazati jogot követelve vonultak utcára a nők eldobták fátylaikat és egészen a hatvanas évekig vissza se vették. Nasszer elnök 1960-ban, kiegyezve a legnagyobb egyiptomi vallási szervezettel, a Muszlim Testvériséggel, amelyet azóta terrorszervezetként tartanak számon, egy konferencián prezentálta a “hijab” viselés visszavezetésének ötletét. A közönség nem értette, mit ért hijab alatt, s mikor Nasszer elmagyarázta, hogy a fej lekendőzésére gondol, harsány nevetésben tört ki a közönség.

A “hidzsáb” mozgalma a 60-as évek óta erősödő politikai irányzat Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia, Afganisztán és az Iszlám Állam által birtokolt területeken, mostmár Európában is. Célja az elválasztás és nem az összetartozás erősítése. A hidzsáb szót többször említi a Korán, de sohasem a fej elfedéseként. Szószerint függönyt vagy válaszfalat jelent, de leginkább elválasztásra utal, a vallásos és hitetlen, a mennyország és pokol között. Tehát a feljebbvaló muszlimok és a hitetlen káfirok világa között, így válik egy egyszerű fejfedő politikai deklarációvá.